Világviszonylatban a legmagasabb bérek, hetvenöt-nyolcvan százalékos foglalkoztatás, népes és művelt középosztály, magas színvonalú oktatás és szakképzés, széleskörű társadalmi együttműködés – így jellemezhető röviden a skandináv modell. Az észak-európai államok sikerének rejtélyeiről, a neoliberális tabuk ledöntéséről és a hazai válsághelyzet lehetséges megoldásairól Pogátsa Zoltán közgazdászt kérdeztük.

– Egyre többször vetődik fel hazánkban, hogy a magyaroknak is az észak- európai sikerországok útját kellene járnia. Mit jelent eredeti formájában a skandináv modell?

– Az északi modellel kapcsolatban két dolgot szoktak félreérteni. Az egyik tévhit, hogy ez a gazdag államok luxusa, és szegény országokban megismételhetetlen. A másik, hogy olyan kultúraspecifikus dolog, amit csak a skandinávok tudnak véghezvinni. Véleményem szerint mindkét nézet téves. Az első esetben az a nagy kérdés, vajon előbb voltak-e gazdagok és utána valósították meg a jóléti államot, vagy fordítva? Az észak-európai államokban erre azt a választ kapom, hogy a kettő csak együtt működik. A két dolgot nem lehet szétválasztani, ugyanis ez egy öngerjesztő folyamat. A másik felvetésre pedig mindig azt mondják a skandinávok, hogy ők ezért megdolgoztak. Semmi nem jött magától, és sok évtized kemény munkájával tudták elérni, hogy modellként vonuljanak be a történelembe.

– Mikor kezdődött ez a sikertörténet? Igaz, a jelenlegi válság nem, de az 1930-as évek recessziója Észak-Európát is megviselte.

– Az 1930-as években komoly ipari konfliktus alakult ki Svédországban a munkaadók és a munkavállalók között. A gazdasági világválság idején rengeteg munkanap esett ki a sztrájkok miatt, majdhogynem polgárháborús helyzet uralkodott, sőt Finnországban ki is tört a polgárháború. Jobb- és baloldal lőtte egymást. Aztán a ’30-as évek közepére rádöbbentek arra, hogy nem lehet kettészakítani a társadalmat, és megkötötték a Saltjöbadeni Megállapodást, amely a svéd jóléti állam alapja. A kiegyezésért cserébe a munkavállalók folyamatos béremelést és jóléti juttatásokat, míg a munkaadók együttműködő szakszervezeteket és alacsony sztrájkaktivitást kaptak. Ugyanakkor a bérek lefelé szintén igazodnak. Tehát ha azt mondja a kormány, hogy a gazdaságra nehéz napok járnak, ezért pár évig alacsonyabb bérek lesznek – amit később újból megemelnek –, akkor a szakszervezetek ezt elfogadják. Mindenhol máshol a világon ebből kőkemény konfliktusok alakulnának ki, ahogy Magyarországon is utasításba adja a kormány a cégek kötelező béremelését.

– Ez így szépen hangzik, de milyen konkrét intézkedésekkel valósítják meg a jóléti államot?

– Mindenki azt hiszi, hogy a svéd és általánosságban az északi modellnek a szociális jóléti állam a lényege, de igazából ez csak hab a tortán. Valójában két központi elemről beszélhetünk. Az egyik a folyamatos béralku, a másik pedig a nagyon magas színvonalú oktatás és a szakképzés kérdése. A skandináv államokban a statisztikai hivatal minden második évben készít egy elemzést a termelékenység (egy munkaórára jutó megtermelt javak mennyisége) alakulásáról, mégpedig iparáganként munkakörökre lebontva. Így meg tudják mondani, hogy a pincérek vagy éppen az újságírók termelékenysége mennyit változott az előző évhez képest. Egy keretet adnak apró részletekre lebontva. Ezt úgy hívják, hogy statisztikai keret, és ehhez igazítják a béreket. Amennyiben a termelékenység tíz százalékkal emelkedett, akkor a bérek szintén tíz százalékkal növekednek. A szakszervezetek és a munkaadók kétévente újratárgyalják a béreket, és a kormány csak segíti a folyamatokat. Az észak-európai államokban nagyon régen rájöttek arra, hogy egy komplett világgazdaság van. Azon belül kell megcsípni a legmagasabb hozzáadott értékű és ezért a legmagasabb bérezésű munkahelyeket, amihez persze képzés kell. Ezt pedig igen magas színvonalú alap- és felsőfokú oktatási és szakképzési rendszerrel érték el. Skandináviában az árakkal korrigáltan is kétszer annyit költenek egy tanulóra, mint Magyarországon. Ha megnézzük az adatokat, akkor azt látjuk, hogy egész Európában a svédeknél, a norvégoknál és a dánoknál található a legtöbbeket megmozgató felnőttképzés, Magyarországon pedig az egyik legalacsonyabb. Természetesen egy gyári munkásnak nem lehet annyi a fizetése, mint egy agysebésznek. Viszont az irdatlan magas bérű agysebész eltartja a gyári munkást. Magyarországon az emberek többsége maga mossa le az autóját vagy saját maga vágja a gyereke haját. A skandinávok viszont mosatják a kocsijukat, vágatják a gyerekük haját, esetleg bevásároltatnak maguk helyett és ezzel rögtön három embernek adnak munkát.

– Még sincsenek társadalmi különbségek.

– Egyrészről, mert mindenkinek van munkája. Másrészről pedig a fönn lévők a magasabb adóikból keresztfinanszírozzák a lenn lévők béreit. Svédországban az első dolog, amin megdöbbentem, hogy az alacsony hozzáadott értékű munkákat nem a bevándorlók, hanem a svédek végzik. Ellentétben mondjuk Németországgal és Angliával. Hogyan lehet mindez? Úgy, hogy megőrizték és egyben megemelték a magas foglalkoztatásra építő középosztálybeli társadalmat. Amit úgy értek el, hogy az alacsonyabb hozzáadott értékű munkahelyeket a „piaci árnál” magasabban fizetik, és azok, akik fölül vannak, több adót hajlandóak fizetni azért, hogy az alul lévőknek magasabb bére legyen. Észak-Európában nincs minimálbér, viszont a belépő bérek nagyon magasan vannak. A skandinávoknál nem létezik olyan, hogy valaki szociális juttatásokból tartatja el magát, mivel egészen egyszerűen nem éri meg. Ha valaki a jóléti juttatásokból akar élni, gyereket nevelni, azt mondják „rendben van”, és ez lehetséges is. Azonban olyan magasak a belépő bérek, hogy a lakosság igencsak motivált a munkavállalás területén. Ráadásul rengeteg későbbi jóléti juttatás is a nagyon magas belépő bérekhez kapcsolódik.

– Melyek az egyes észak-európai országok legjellemzőbb sajátosságai?

– A finneknél a világ legjobb oktatási rendszere, a dánoknál a szakképzés, a norvégek pedig speciálisak, mert ott olaj van. Ami önmagában még nem jelent sikert, mert például Nigériában szintén rengeteg az olaj, mégis polgárháborúk dúlnak. Szaúd-Arábia ugyancsak olajnagyhatalom, viszont ott egyetlen család uralja az összes vagyont, miközben az egy főre jutó GDP alacsonyabb, mint Magyarországon. Tudni kell a norvégokról, hogy az olajbevételeik nagy részét nem a költségvetésbe teszik, hanem az úgynevezett Jövő Generációk Alapba, amit arra az esetre tartogatnak, ha egyszer kifogynak az olajból. A skandináv tiszta modellt valójában a svédek valósították meg a legszebb módon, a dánok és finnek már csak utánozták őket.

– Igen ám, de a nyolcvanas-kilencvenes években a skandináv modell is válságkorszakát élte. Hogyan álltak talpra?

– A ’90-es éveket mindenki a jóléti állam válságának fogja fel, miközben nem az volt, csak akkor szabadult rájuk a globalizáció, s ez a modell akkor működik, ha nincs tőkemobilitás. Továbbá azt sem szabad elfelejteni, hogy a svédek 1995-ben léptek be az Európai Unióba ám sem előtte, sem utána nem volt uniópárti többség az országban, a norvégok pedig két ízben – 1973-ban és 1995-ben – szavazták le az uniós csatlakozást, mivel pontosan megérezték, hogy a skandináv modellnek nem tesz jót a tőkeáramlás. A ’90-es évek válságát éppen a tőke szabad áramlása okozta, amikor azt mondták a svéd cégek, hogy máshová viszik a termelést, ha az állam nem csökkenti az adókat. Ekkor jöttek rá arra, hogy egyrészről megéri nekik keresztfinanszírozni a társadalom alsó tíz-húsz százalékát. Másrészről olyan környezetet adtak a cégeknek, amiért megérte otthon maradni. Hiába olcsóbb a munkaerő Lengyelországban vagy Magyarországon, de a kormányzati intézkedések kapkodók, nincs hosszú távú stratégia, az adórendszer kiszámíthatatlan, nincs infrastruktúra, vasúti rendszer, az emberek rosszul képzettek és nem beszélnek nyelveket. Ezzel ellentétben Svédországban igaz, hogy magasabbak a bérek, de a szakszervezetek együttműködők, a kormányzat ötéves távlatokban módosítja a törvényeket, húsz éve ugyanaz az adórendszer, az emberek együttműködők és jogbiztonság uralkodik. Az adóverseny korszakában a skandinávoknak ily módon sikerült visszahódítaniuk cégeiket. Természetesen külföldön is vannak befektetéseik, ám ezzel együtt 75-80 százalék közötti a skandináv országok foglalkoztatási aránya.

– Akkor mégsem igaz a miniszterelnök állítása, hogy vége a jóléti államnak?

– Az Európai Unió értékelései rendre megállapították, hogy két országcsoport volt képes megfelelni a globális versenyképesség kihívásainak. A magas foglalkoztatású, magas hozzáadott értékű és az emberekbe befektető skandináv, illetve az alacsony adókkal és bérekkel versenyző brit-ír. A globális válság következtében az angolszász modell kidőlt. Egyedül az északi modell van versenyben. Amikor azt mondja a magyar miniszterelnök, hogy a jóléti államnak vége, munkaalapú társadalomra van szükség és egykulcsos adót vezet be, akkor tulajdonképpen a tényekkel megy szembe. A jóléti állam az egyetlen, amiről be tudjuk bizonyítani, hogy magas foglalkoztatású és magas bérezésű. Ráadásul költségvetésileg fenntartható és alacsony adósságállományú, ugyanis a skandinávok törvénybe iktatták, hogy nem lehet költségvetési hiányt tervezni. Az előfordulhat, hogy év végére deficit keletkezik, de nem tervezhető. Az, amit Orbán Viktor mond, hogy csökkentsük le a munkanélküli segélyezést, és szorítsuk munkára az embereket – ha nem szépítjük a dolgokat –, nem más, mint neoliberalizmus. Ezt tette Ronald Reagan, Margaret Thatcher és Mikulas Dzurinda is. Ez a neoliberális gondolkodás abból a feltételezésből indul ki, hogy az emberek lusták. Ami teljesen ellentmond a hétköznapi tapasztalatoknak és az állásokra történő több százszoros túljelentkezéseknek. Miközben azt látjuk, hogy az alacsony képzettséget igénylő munkahelyekre diplomások jelentkeznek. A kezdő béreknek nem lenne szabad ennyire alacsonyan lenniük Magyarországon, a bértáblának nettó százötvenezer forintnál kellene kezdődnie, és akkor a kellő motiváció szintén meglenne.

– Miért nem került mindez szóba az elmúlt húsz évben?

– Az egész magyar rendszerváltás neoliberális modellre épült. Az államszocialista nagy cégeket a magyar kormányok versenyképtelenné nyilvánították – miközben nem voltak azok – és fölszámolták. A politikai elit azt mondta, jöjjenek a multik. Itt vannak az alacsony bérek, a gyenge szakszervezetek, építünk nektek autópályát és még állami támogatást is kaptok. Ezzel pedig sikeresen magunkra húztunk egy olyan modellt, amit előtte Mexikó, Banglades meg Indonézia alkalmazott. Az összes magyar kormány abban reménykedett, hogy ebből majd valami kijön. Igazából nem tudom megmondani, miben reménykedtek, és ahogy az várható lett volna, a kelet-európai modell a 2000-es évekre szépen lassan megbukott. Az egyetlen dolog, ami felzárkózott, a GDP, s bár igaz, hogy jövedelmet termelünk, de azt profit formájában a külföldi cégek viszik ki. Magyarország egy teljesen perifériális modellt alkalmazott, és a centrum országok kihasználták a nálunk lévő olcsóságot és az adórendszert.

– Legutóbbi írásában radikális béremelést javasolt. Ami így első hallásra talán merész ötletnek tűnhet, főleg a takarékos költségvetési politika jegyében.

– A neoliberális érvek szerint a magyar gazdaság termelékenysége olyan alacsony, hogy még a jelenlegi, alacsony béreket sem képes kitermelni. Azonban az adatok mást mutatnak. Az Eurostat (Európai Központi Statisztikai Hivatal) kimutatásaiból azt láthatjuk, hogy az EU-átlaghoz képest 60 százalékon áll a termelékenységünk, amihez csak 32 százaléknyi bér társul. Ha pedig a környező országok adatait is megnézzük, akkor látható, hogy a csehek termelékenysége teljesen megegyezik a magyarokéval, mégis 30 százalékkal magasabb a bérük. A szlovénok termelékenysége 25 százalékkal nagyobb a magyarokénál, és dupla akkora a bérük. Hogy is van ez? Amennyiben a neoliberális érvelés igaz lenne, mindez fordítva lenne. Tűrhetetlen helyzet, hogy egy rezidens orvos kilencvenötezer forintot keres. Teljesen evidens, hogy béreket kell emelni ebben az országban, mert különben nem tartunk el elég embert. Az alacsony bérek defenzív stratégiákra, spórolásra kényszerítik az embereket, akiknek csak a tescos csont virslire futja, és így egyértelmű, hogy nem tudjuk eltartani a magyar gazdákat. Multiknál keresik a bérüket, és multiknál meg kínai boltokban költik el: visszakézből megy ki az országból a pénz. Ha a vidéki emberek a holland bálás ruhát meg a százforintos fröccsöntött kínai termékeket vásárolják, akkor soha az életben nem fog megélni a magyar vállalkozó. Erre mit tesz a kormány? Leépíti a jóléti államot, és olyan munkaerőpiacra akarja szorítani a társadalmat, ahol nincs munka. Ettől függetlenül úgy vélem, hogy sohasem késő visszafordulni és más irányt választani. Magyarország egy nagyon mély válságban van, viszont nem látok más megoldást, mint hogy béreket kell emelni. Nyilván nem tudunk öt- tíz éven belül egy norvég szintet felmutatni, de évről évre kicsivel többen dolgoznának, kicsivel nőnének a bérek és végre megfordulna valami az országban.

– Ami talán a középosztály megerősödéséhez is vezetne.

– Így van. Ebből a szempontból vitában állok a Jobbikkal, mert túlzottan a munkaerőpiac legaljára koncentrálnak, és a cigánysággal azonosított hosszú távú munkanélküliekben látják a hazai munkaerőpiac fő problémáját. A közbeszéd is erősen abba az irányba tolódott, hogy a hosszú távú munkanélkülieket tartja a foglalkoztatás kulcsproblémájának. Meglátásom szerint ezekkel az emberekkel rövidtávon többségében nem lehet mit kezdeni. Minden országban van ilyen. Rövidtávon egyszerűen foglalkoztathatatlanok, hosszú távú befektetésre van szükségük. Úgy vélem, hogy most azokra kellene összpontosítani, akik fölöttük vannak. Akik például önnel együtt végeztek az egyetemen és nem tudnak elhelyezkedni. Ez bizony nagyon vaskos réteget tesz ki, és ha nekik tudnánk munkát adni, akkor egyik napról a másikra hatalmasat javulna a helyzet. Ahhoz, hogy az uniós átlagot elérjük, hétszázezer munkahelyet kellene teremteni. Optimális esetben évente 35-40 ezer emberrel lehetne növelni a foglalkoztatottak számát. Tehát körülbelül 12 éves távlatban érnénk el az uniós átlagot és közben persze folyamatosan és érezhetően javulna a helyzet. Az, hogy végre valami történik, hogy kimozdultunk a holtpontról, szerintem lelkesedést adna a társadalomnak. Őszintén hiszek abban, hogy megértenék a magyarok, és több olyan politikai erő lenne, aki ezt felvállalja. Talán még az egészen eltérő gondolkodású politikusok is elfogadnák a parlamentben a fentebb vázolt irányba mutató törvényeket.

Takács Veronika

(Megjelent a Bar!kád hetilap 2012. január 12-i számában.)

Pogátsa Zoltán: Közgazdász, szociológus, a nemzetközi politikai gazdaságtan szakértője, a Nyugat-magyarországi Egyetem docense. Öt könyv és számos publikáció szerzője magyar, angol és német nyelven. Folyamatos kommentátor a magyar és a nemzetközi sajtóban az európai integráció és a gazdasági fejlődés témaköreiben. „Éltanuló válságban” című könyvében a rendszerváltás után sikeresnek tűnő magyar gazdaság kudarcának okait elemzi. Az „Álomunió” című könyvben pedig azt vizsgálja, hogy a kelet-európai országoknak, hogyan kellett sorra csalódniuk az uniós csatlakozást megelőzően megfogalmazott illúzióikban.

 Forrás:Barikád.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.